2016. augusztus 17., szerda

Negyedik fejezet - Ricsi


 – Na és már elkészült a házidogád, amit Ákossal csinálsz? – Kinga a falnak veti a hátát a szobámban, és közben kíváncsian figyelő szemekkel fürkészi az arcom.
A házi dolgozat, bassza meg!
 – Ami azt illeti, dolgozunk rajta – hazudom neki a választ. Teljesen kiment a fejemből, és már augusztus utolsó napjait éljük. – Már nem sok kell. – Mellé telepszem és én is elkezdem kortyolni a kakaóm.
 – A hazudás még mindig nem az erősséged drága – óvatosan megérinti a vállam és a telefonomat leveszi a mellette lévő kis komódról – Szerintem itt az idő elkezdeni, ha nem akarsz totális karóval indítani szeptemberben.
Hosszasan tépelődöm a kijelzőt nézve, illetve a nevét nézve, hogy hívjam-e. Hisz letudhatnám én is az egészet. Nem kellene ide.
 – Egyedül is meg tudom csinálni! – sokat mondó pillantást vetek rá. –  A gépet még tudom kezelni!
Kínos. A gépemet még el sem vittem megjavíttatni.
 – Mondd csak – hatásszünetre vár, kíváncsi az arcomra –, mit ártott neked szerencsétlen? – kételkedve néz, mintha kicsit másabb lenne a helyzet, mint általában. – Esélyt sem adsz neki…
 – Minek? Én csak veled tudok dolgozni, ezt már kicsi korunk óta te tudod a legjobban.
 – Tudod az élet kiszámíthatatlan – leteszi a bögréjét és az ajtóm felé sétál. – Szerintem még ma hívd fel, csak két napotok van – rám kacsint és már el is tűnt.
Felhívjam? – teszem fel a kérdést számtalanszor magamban. – Tényleg sokat számítana, ha felhívom? – Ujjammal finoman végig simítok a képernyő kijelzőjén. Megteszem! Feloldom a zárat, legurítok a nevéig és megnyomom a hívás gombot. Talán kettő csörrenés hangzik el és már is megszólal a vonal túlsó feléről: – Igen? – kicsit rekedtesen, elcsukló hangon. – Házi miatt hívsz?
 – Ha van kedved átjöhetnél megcsinálni – semmi köszönés nélkül próbálom invitálni. – Persze csak ha szeretnél jönni. Még magamat is megleptem. Ez az Ricsi, fejlődsz!
 – Tízperc és ott vagyok – a készülék jelez. Letette a telefont.
Elég nagy a kupleráj – állapítom meg a fejemet vakarva. Kicsit rendet teszek, így az idő is telik, és a gondolataimat is lekötöm.
A csöngetés hangja tökéletesen felidegesített. Biztos ő lesz az. Anyuék nincsenek itthon, így nem lesz gond belőle. Nem igazán kedvelik, ha valaki jár nálunk, sose értettem az okát, nem tartunk túl értékes dolgokat itthon, csak a tévé, a gépek és az antik darabok olyan drágák. A többi mind vacak.
Illedelmesen ajtót nyitok neki.
 – Szia – kezet nyújt.
 – Csáó – viszonzom egy kézszorítással.
Hihetetlen! Ők sem lehetnek valami csórók. A legújabb lezser trikó, egy csőfarmer és eredeti Nike cipő, és persze az elmaradhatatlan kócos haj. Hóna alatt egy laptopot tartogat, mintha tudta volna, hogy befuccsolt az enyém.
 – Látom, hoztál magaddal egy gépet – a hangomból hallatszódó karc szinte belehasított a kettőnk közt lévő feszült levegőbe.
 – Hát, tudod, van, aki időben elviszi megcsináltatni – vág vissza pimaszul. – Hova tegyem? – fejét körbe fordítja a tágas előtérben, majd útbaigazítás nélkül a nagy asztalra helyezi.
 – Feltalálod te itt magadat, ha nagyon akarod – ércelődöm vele egy kicsit. Lássuk csak, mennyit bír ki ez a jó madár mellettem
A gép bekapcsoló gombja kattan egyet, a Windows logó felvillan és már használatra is kész. Automatikusan akarunk nyúlni az egérhez, de egy pillanatra összeérnek az ujjaink. Azonnal visszahúzzuk őket, és egy látszat mosollyal leplezzük zavarunkat.
 – Szóval kiről tartsunk előadást? – teszem fel a nem kívánt kérdést. – Sok a fizikus, sok a lehetőség – Megdörzsölöm a kezem, és vetek rá egy gyors pillantást.
 – Mit szólnál, mondjuk… – kicsit elgondolkozik, mielőtt mondana bárkit is –, Marie Curie-hez? – csak a szeme sarkából vet rám egy kósza pillantást, de már visszaszegezi is a képernyő elé.
 – Nekem mindegy. Csak legyen kész – összefonom a karom és nézem, ahogy gépel valamit. – Ennyi mindent tudsz róla?
 – Attól, mert iskolát váltottam nem biztos, hogy azt jelenti, hogy buta is vagyok – próbál csőbe húzni, de nem engedem. – Vagy netán mást gondoltál? – fokozza az alaphangulatot némi szójátékkal.
 – Ugyan már! Mikre nem gondolsz! Ennyire paraszt nem vagyok – ércelődöm vele tovább – Talán csak egy kicsit – mindketten elnevetjük magunkat. Hihetetlen, eddig ő bírja a legtovább. De vajon meddig húzza?
 
– Szórakoztató a társaságod – jelenti ki a nevetés közepette. – Elleszünk mi egész évben egymás mellett.
 – Szóval szórakoztató vagyok. Jó hallani – meglököm kicsit. – Nem mintha a te társaságod kevesebb lenne a szememben.
 – Majd meglátjuk.
Már pislogok a fáradtságtól, de ő még vadul nyomja a gombokat a gépen, már csak a kattanásokat hallom, az ő hangja elenyészik a csendben. Talán folytatnunk kéne az agyhúzást?
 – Azt hiszem meg is lennénk! – örömmel jelenti ki, miközben az anyagot lementi egy mappába, amit erre az alkalomra készítettünk.
 – Ügyesek voltunk – pacsiért nyújtom oda a kezem neki.
 – Voltam. Csak, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a munka közös volt, és én is kivettem a részem belőle – belecsap a tenyerembe. 
– Azért te is ügyes voltál. Mármint a folyamatos beszólogatásban– kacsint egyet és lecsukja a gépet.
 – Valaki nagyon vicces kedvében van. – Tetszik, hogy képes felvenni a stílusom és tud is ahhoz alkalmazkodni.
Nem találkoztam még ilyen emberrel. Azt hiszem, hogy egy igazi vetélytársam adódott. És még hozzá nem is akármilyen. Kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nagyon várom.
 – Ha végeztünk is, akkor megyek, anyának már minden bizonnyal szüksége van rám – lágyan elmosolyodik és kíséret nélkül el is tűnik.

Hogy itt mindenki annyira siet, hogy nem várja meg, hogy én kikísérjem. Ez már felháborító!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése