Második fejezet - Ricsi

– Basszus! – Riadtan nézem az órát, ami a komódon pihen.

Már reggel fél hét van. Elaludtam! Már senki sincs itthon. Mindent bele hajítok a táskámba, amit csak találok, és a buszig rohanok. Imádkozok, hogy elérjem. A tökéletesen beállított hajamnak most vége.
  – Csak érjek be – mantraként mondogattam ezt a három szót. Főleg, hogy az első óránk fizika. És garantáltan kérni fogja a beadandót. Egy hangos fékezés, egy hirtelen zökkenés, majd a busz megáll a számára kijelölt helyen.
 – Beérek! – Diadalmasan megyek le a lépcsőn. A gimnázium kissé megviselt kilincseire teszem a kezem, és mély levegőt veszek.  Még pár embert el lehet csípni az udvaron, de remélem az én osztályomat még nem vitték be.
 – Hát itt vagy! – Kinga sziszegve fordít maga felé – Hát te meg hol voltál? – kíváncsian méreget.
 – Az most nem lényeg – higgadtan próbálok beszélni.
 – Mondd, hogy a beadandódat megcsináltad. Kérlek! – reménytelenül néz rám, de tudja a választ.
 – Nem tudtam megcsinálni – lehangolóan teszem le a táskám a földre –, de mentségemre szóljon, hogy a gép elromlott – rémülten tekintek körbe a sárgás falakon, hogy mikor jön a rettegett nő – Talán még van pár percem lemásolni az egészet.
 – Az most nem lényeg, te nem tudsz róla? – kérdő pillantást vet rám.
 – Miről kéne? – értetlenül rázom a fejem – Valami történt?
 – Az új fiú. Ma érkezett az osztályba – barna szemei áttekintek felettem, hogy szemügyre vehesse, de eddig még sehol sincs.
 – Talán beteg lett? Lehet el sem mert jönni? – Már repülnek a találgatások. Ezek szerint mindenki képben van, hogy van egy új srác, és fiú.

A léptek csak hangosodtak, és a többiek feszengve kezdték tördelni a kezüket. Persze nekem több okom volt aggódni. A nő lépte mellett egy másik hang is visszhangzott. A tanárnő jobbján jött az új srác. Ridegnek, kimértnek, és távolság tartónak tűnt.

A zár hangos kattanással adta meg magát a kulcsnak és nyikorgás kíséretében feltárult a terem ajtó.
 – Ez büdös – jegyezték meg a körülöttünk állók, és közben az ismeretlen fiú arcát fürkészték, hogy reagál. Látszólag semmilyen jelét nem mutatta, hogy mennyire zavarja őt ez a szag. Mintha tökéletesen tisztában lenne az itteni hierarchiával.

 – Gyerekek! – kezdte meg beszédjét az osztályfőnök – Üdvözöljétek az új osztálytársatokat, Kovács Ákost.  – bátorítva érinti meg a karját – Kérlek, mesélnél magadról egy kicsit?

Valami nem tetszik. A tanév utolsó napján egy új diák? Amerikába váltottunk át? Valami nagyon bűzlik. És azt sem igazán értem, hogy mit esznek egy ilyen srácon. Szálkás teste, helyes arca, kék szeme és kócos haja van. Mint a többi.
 – Csodás! Kérlek, foglalj helyet, mondjuk… – szemével vadul köröz a teremben Erika tanárnő, és a lányok szinte a padból esnek ki, hogy mellette lehessenek – Mondjuk Ricsi mellé – mutat rám, valami hihetetlen eszelős mosollyal. Micsoda egy szipirtyó! Mindig tudja, hogy szúrjon ki valakivel. Kis szajha.
 – Ugye nem lesz ellenedre, ha egész évben ott fog majd ülni? – karcosan megigazítja a haját, és elrejt egy gúnyos vigyort.

Egy vállvonás, fejlendítés, hisz már mindegy az egész. Ha jönnie kell, hadd jöjjön.

Könnyedén suhant át a padok között, és még könnyebben húzta ki a széket, szinte már ijesztő a nyugodtsága.
 – Kovács Ákos – kezet nyújt felém, mindenféle érzelmektől mentes arccal.
 – Láng Richárd – megrázom a kezét. Szinte nyirkos. Talán mégsem olyan magabiztos, mint hittem vagy hittük?

Mivel az osztályfőnök nem említette, hogy végig így kell ülnünk, így reménykedtem, hogy a maradék hét órára elszabadulok mellőle. Persze ez nem valósult meg. A tanárok mindig mellé raktak közös munkára, sőt szeptemberre kaptunk egy közös házit is. Csodás. Megpecsételték az elkövetkezendő egy évemet.
 – Nem hiszem el! Olyan mázlista vagy! – Kinga ledöbbenve fújja ki a levegőt, és igazít ki az arcából egy tincset.
 – Ez mázli? Inkább buktam volna meg, minthogy mellette üljek szeptembertől – hátamat a fémes szekrénynek vetem – Baromi nagy szívás.
 – Hidd el, nem az. – fejével biccent Ákos felé, aki a telefonján beszélget valakivel – Biztos jó fej. Csak adj egy esélyt neki, biztos nem lehet olyan rossz, mint ahogy te gondolod.
 – Ja, hiszek neked. – Megpuszilom a homlokát, és elindulok haza, de nem jutok messze.  Ákos az egyik kezével a karomba markol, míg másikkal a telefont tartja a fülénél.
 – Most meg mit akarhat?
 – Meg kéne beszélnünk a közös beadandónkat – határozottan néz a szemembe – Mikor tudnál eljönni?
Ez már ezen gondolkozik? Még csak most kezdődik a nyár.
 – Majd megbeszéljük. Tessék, itt a telefonom, írd be a számod és majd elérhetsz, ha helyzet van – átadom neki a készüléket. Remek! Ez a nap lehet még jobb?
 – Na és most hogy-hogy itt tanulsz? – kérdő pillantást vetek rá.
 – Vicces történet. Szegedről érkeztem egyébként. A többiről majd később beszámolok – int egyet és már el is megy.

Vicces történet? Amíg nem emberölés miatt menekült ide, addig szívesen dolgozom vele. Na, jó, nem annyira szívesen, de kinek a pap, kinek a papné.

Nem értem ezt az egészet. Miért velem történik ilyen? A buszon az ablakból pásztázom az elsuhanó tájat. Komolyan, nem szeretek senkivel dolgozni, se semmi mást csinálni, csak Kinga volt mindig a kivétel. Szar az ilyen. De nincs mit tenni. Úsznom kell az árral és bíznom a holnapban, hogy majd valami biztatót sugall.

Ákos…