Negyedik fejezet - Ricsi

 – Na és már elkészült a házidogád, amit Ákossal csinálsz? – Kinga a falnak veti a hátát a szobámban, és közben kíváncsian figyelő szemekkel fürkészi az arcom.

A házi dolgozat, bassza meg!

 – Ami azt illeti, dolgozunk rajta – hazudom neki a választ. Teljesen kiment a fejemből, és már augusztus utolsó napjait éljük. – Már nem sok kell. – Mellé telepszem és én is elkezdem kortyolni a kakaóm.

 – A hazudás még mindig nem az erősséged drága – óvatosan megérinti a vállam és a telefonomat leveszi a mellette lévő kis komódról – Szerintem itt az idő elkezdeni, ha nem akarsz totális karóval indítani szeptemberben.

Hosszasan tépelődöm a kijelzőt nézve, illetve a nevét nézve, hogy hívjam-e. Hisz letudhatnám én is az egészet. Nem kellene ide.

 – Egyedül is meg tudom csinálni! – sokat mondó pillantást vetek rá. –  A gépet még tudom kezelni!

Kínos. A gépemet még el sem vittem megjavíttatni.

 – Mondd csak – hatásszünetre vár, kíváncsi az arcomra –, mit ártott neked szerencsétlen? – kételkedve néz, mintha kicsit másabb lenne a helyzet, mint általában. – Esélyt sem adsz neki…

 – Minek? Én csak veled tudok dolgozni, ezt már kicsi korunk óta te tudod a legjobban.

 – Tudod az élet kiszámíthatatlan – leteszi a bögréjét és az ajtóm felé sétál. – Szerintem még ma hívd fel, csak két napotok van – rám kacsint és már el is tűnt.

Felhívjam? – teszem fel a kérdést számtalanszor magamban. – Tényleg sokat számítana, ha felhívom? – Ujjammal finoman végig simítok a képernyő kijelzőjén. Megteszem! Feloldom a zárat, legurítok a nevéig és megnyomom a hívás gombot. Talán kettő csörrenés hangzik el és már is megszólal a vonal túlsó feléről: – Igen? – kicsit rekedtesen, elcsukló hangon. – Házi miatt hívsz?

 – Ha van kedved átjöhetnél megcsinálni – semmi köszönés nélkül próbálom invitálni. – Persze csak ha szeretnél jönni. Még magamat is megleptem. Ez az Ricsi, fejlődsz!

 – Tízperc és ott vagyok – a készülék jelez. Letette a telefont.

Elég nagy a kupleráj – állapítom meg a fejemet vakarva. Kicsit rendet teszek, így az idő is telik, és a gondolataimat is lekötöm.

A csöngetés hangja tökéletesen felidegesített. Biztos ő lesz az. Anyuék nincsenek itthon, így nem lesz gond belőle. Nem igazán kedvelik, ha valaki jár nálunk, sose értettem az okát, nem tartunk túl értékes dolgokat itthon, csak a tévé, a gépek és az antik darabok olyan drágák. A többi mind vacak.

Illedelmesen ajtót nyitok neki.

 – Szia – kezet nyújt.

 – Csáó – viszonzom egy kézszorítással.

Hihetetlen! Ők sem lehetnek valami csórók. A legújabb lezser trikó, egy csőfarmer és eredeti Nike cipő, és persze az elmaradhatatlan kócos haj. Hóna alatt egy laptopot tartogat, mintha tudta volna, hogy befuccsolt az enyém.

 – Látom, hoztál magaddal egy gépet – a hangomból hallatszódó karc szinte belehasított a kettőnk közt lévő feszült levegőbe.

 – Hát, tudod, van, aki időben elviszi megcsináltatni – vág vissza pimaszul. – Hova tegyem? – fejét körbe fordítja a tágas előtérben, majd útbaigazítás nélkül a nagy asztalra helyezi.
 – Feltalálod te itt magadat, ha nagyon akarod – ércelődöm vele egy kicsit. Lássuk csak, mennyit bír ki ez a jó madár mellettem

A gép bekapcsoló gombja kattan egyet, a Windows logó felvillan és már használatra is kész. Automatikusan akarunk nyúlni az egérhez, de egy pillanatra összeérnek az ujjaink. Azonnal visszahúzzuk őket, és egy látszat mosollyal leplezzük zavarunkat.

 – Szóval kiről tartsunk előadást? – teszem fel a nem kívánt kérdést. – Sok a fizikus, sok a lehetőség – Megdörzsölöm a kezem, és vetek rá egy gyors pillantást.
 – Mit szólnál, mondjuk… – kicsit elgondolkozik, mielőtt mondana bárkit is –, Marie Curie-hez? – csak a szeme sarkából vet rám egy kósza pillantást, de már visszaszegezi is a képernyő elé.
 – Nekem mindegy. Csak legyen kész – összefonom a karom és nézem, ahogy gépel valamit. – Ennyi mindent tudsz róla?
 – Attól, mert iskolát váltottam nem biztos, hogy azt jelenti, hogy buta is vagyok – próbál csőbe húzni, de nem engedem. – Vagy netán mást gondoltál? – fokozza az alaphangulatot némi szójátékkal.
 – Ugyan már! Mikre nem gondolsz! Ennyire paraszt nem vagyok – ércelődöm vele tovább – Talán csak egy kicsit – mindketten elnevetjük magunkat. Hihetetlen, eddig ő bírja a legtovább. De vajon meddig húzza?
 – Szórakoztató a társaságod – jelenti ki a nevetés közepette. – Elleszünk mi egész évben egymás mellett.
 – Szóval szórakoztató vagyok. Jó hallani – meglököm kicsit. – Nem mintha a te társaságod kevesebb lenne a szememben.
 – Majd meglátjuk.

Már pislogok a fáradtságtól, de ő még vadul nyomja a gombokat a gépen, már csak a kattanásokat hallom, az ő hangja elenyészik a csendben. Talán folytatnunk kéne az agyhúzást?
 – Azt hiszem meg is lennénk! – örömmel jelenti ki, miközben az anyagot lementi egy mappába, amit erre az alkalomra készítettünk.
 – Ügyesek voltunk – pacsiért nyújtom oda a kezem neki.
 – Voltam. Csak, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a munka közös volt, és én is kivettem a részem belőle – belecsap a tenyerembe. 

– Azért te is ügyes voltál. Mármint a folyamatos beszólogatásban– kacsint egyet és lecsukja a gépet.

 – Valaki nagyon vicces kedvében van. – Tetszik, hogy képes felvenni a stílusom és tud is ahhoz alkalmazkodni.

Nem találkoztam még ilyen emberrel. Azt hiszem, hogy egy igazi vetélytársam adódott. És még hozzá nem is akármilyen. Kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nagyon várom.
 – Ha végeztünk is, akkor megyek, anyának már minden bizonnyal szüksége van rám – lágyan elmosolyodik és kíséret nélkül el is tűnik.

Hogy itt mindenki annyira siet, hogy nem várja meg, hogy én kikísérjem. Ez már felháborító!

Harmadik fejezet - Ricsi

A nyár első fele hihetetlen unalmas volt. Csak megszokott kis közeg, a megszokott lányok és haverok. Néha eljártunk iszogatni, kavartam pár csinos osztálytárs- vagy évfolyamtársnőmmel, de semmi komolyabb nem történt. Nem voltam szerelmes. Aztán elutaztunk Franciaországba. Hihetetlen gyönyörű volt, az olasz étele, és épületek lenyűgözőek voltak! Hiába tanulom már kilencedik éve, így sem ért túl sokat a tudományom. Különlegesnek éreztem ezt a kis időt anyuékkal, hisz nem jut egymásra túl sok időnk. Apuval a válást intézik, és rám alig marad valami. Szeretem őket, és sokszor hittem, hogy ezek a közös nyaralások majd begyógyítják a családban okozott, mély, és fertőző sebeket. Tévedtem. Anya és apa továbbra is megmakacsolta magát, és az érzéseit. Persze én, mint ’ egy szem fiuk ’ nem tehettem sokat ellene. Már csak a szerencsében bízom, hogy még lesz egy olyan utolsó nyár, amit hármasban töltünk. Hiába ez a fene nagy vagyon, ha az egész érvényét veszti. Hiába minden ragyogás, ha a szívünkben csak gyűlölet lakozik. Emlékszem, tízéves lehettem, amikor anyut kérdezgettem: ’apu miért nem alszik itthon?’ Anya erre csak annyit mondott mindig, hogy időre van szükségük. Csak azt nem tudtam miért. De most már tudom. És én küzdeni akarok ellene! Hazudnak maguknak. Nem akarják látni azt, amin keresztül mentek, csak azt látják, hogy már vége. Szeretnék hinni az egészben, hogy akarják egymást, hogy számítanak, hogy nem csak a büszkeségük számít. De minél jobban tartanám, annál jobban veszítem el ezt az egész dolgot. Végre a napos oldalra akarom hozni őket és magunkat. Amíg nem késő, amíg van tűz a szívükben. És nem csak rám van szükség ehhez, hanem saját magukra is.

Gyűlölöm a szerelmet. Sose tapasztaltam, de nem is akarom, ha ilyen árat kell érte fizetnem. Hát nem fogom megfizetni. Ez így van rendjén, én nem lehetek szerelmes. Mert akkor csak magamat csapom be és a körülöttem lévőket. Nem fogok hazudni. Nem leszek megalkuvó. Nem ragaszkodtam senkihez. Voltak barátnőim, de nem igazán fogtak meg és én nem akartam csalódást okozni nekik. Nem láttam értelmét. Persze azt is meg kellett értenem, hogy nem én vagyok a világ közepe, ha én elmegyek, utánam ugyanúgy jön valaki. Mindenki pótolható. De én mégis örök nyomot akartam égetni másokba. Egy fajta billogot égetni a testükbe, ami megmarad, amíg élnek és léteznek. Tudtam lehetetlen, de a remény megmaradt, és ahogy a mondás tartja: Amíg van remény, addig a lehetetlen megszűnik. És talán túl naiv vagyok, hiszékeny, de nem tágítok. Még, ha ehhez fel kell adnom az elveimet, akkor sem. Csak magamra kell figyelnem, hogy ne szeressek, és ne engedjek közel senkit magamhoz. Mert akkor biztos a vesztem, és a szégyen keserű ízét már nem tudnám elviselni. Határozottnak kell lennem. Meg kell gondolnom minden apró lépésem, mert ez az egy, ami biztos, ami én vagyok, és amit én tudok magamról. „Csak hinni, hinni és hinni kell.” – mondogatta mindig édesanyám.

Második fejezet - Ricsi

– Basszus! – Riadtan nézem az órát, ami a komódon pihen.

Már reggel fél hét van. Elaludtam! Már senki sincs itthon. Mindent bele hajítok a táskámba, amit csak találok, és a buszig rohanok. Imádkozok, hogy elérjem. A tökéletesen beállított hajamnak most vége.
  – Csak érjek be – mantraként mondogattam ezt a három szót. Főleg, hogy az első óránk fizika. És garantáltan kérni fogja a beadandót. Egy hangos fékezés, egy hirtelen zökkenés, majd a busz megáll a számára kijelölt helyen.
 – Beérek! – Diadalmasan megyek le a lépcsőn. A gimnázium kissé megviselt kilincseire teszem a kezem, és mély levegőt veszek.  Még pár embert el lehet csípni az udvaron, de remélem az én osztályomat még nem vitték be.
 – Hát itt vagy! – Kinga sziszegve fordít maga felé – Hát te meg hol voltál? – kíváncsian méreget.
 – Az most nem lényeg – higgadtan próbálok beszélni.
 – Mondd, hogy a beadandódat megcsináltad. Kérlek! – reménytelenül néz rám, de tudja a választ.
 – Nem tudtam megcsinálni – lehangolóan teszem le a táskám a földre –, de mentségemre szóljon, hogy a gép elromlott – rémülten tekintek körbe a sárgás falakon, hogy mikor jön a rettegett nő – Talán még van pár percem lemásolni az egészet.
 – Az most nem lényeg, te nem tudsz róla? – kérdő pillantást vet rám.
 – Miről kéne? – értetlenül rázom a fejem – Valami történt?
 – Az új fiú. Ma érkezett az osztályba – barna szemei áttekintek felettem, hogy szemügyre vehesse, de eddig még sehol sincs.
 – Talán beteg lett? Lehet el sem mert jönni? – Már repülnek a találgatások. Ezek szerint mindenki képben van, hogy van egy új srác, és fiú.

A léptek csak hangosodtak, és a többiek feszengve kezdték tördelni a kezüket. Persze nekem több okom volt aggódni. A nő lépte mellett egy másik hang is visszhangzott. A tanárnő jobbján jött az új srác. Ridegnek, kimértnek, és távolság tartónak tűnt.

A zár hangos kattanással adta meg magát a kulcsnak és nyikorgás kíséretében feltárult a terem ajtó.
 – Ez büdös – jegyezték meg a körülöttünk állók, és közben az ismeretlen fiú arcát fürkészték, hogy reagál. Látszólag semmilyen jelét nem mutatta, hogy mennyire zavarja őt ez a szag. Mintha tökéletesen tisztában lenne az itteni hierarchiával.

 – Gyerekek! – kezdte meg beszédjét az osztályfőnök – Üdvözöljétek az új osztálytársatokat, Kovács Ákost.  – bátorítva érinti meg a karját – Kérlek, mesélnél magadról egy kicsit?

Valami nem tetszik. A tanév utolsó napján egy új diák? Amerikába váltottunk át? Valami nagyon bűzlik. És azt sem igazán értem, hogy mit esznek egy ilyen srácon. Szálkás teste, helyes arca, kék szeme és kócos haja van. Mint a többi.
 – Csodás! Kérlek, foglalj helyet, mondjuk… – szemével vadul köröz a teremben Erika tanárnő, és a lányok szinte a padból esnek ki, hogy mellette lehessenek – Mondjuk Ricsi mellé – mutat rám, valami hihetetlen eszelős mosollyal. Micsoda egy szipirtyó! Mindig tudja, hogy szúrjon ki valakivel. Kis szajha.
 – Ugye nem lesz ellenedre, ha egész évben ott fog majd ülni? – karcosan megigazítja a haját, és elrejt egy gúnyos vigyort.

Egy vállvonás, fejlendítés, hisz már mindegy az egész. Ha jönnie kell, hadd jöjjön.

Könnyedén suhant át a padok között, és még könnyebben húzta ki a széket, szinte már ijesztő a nyugodtsága.
 – Kovács Ákos – kezet nyújt felém, mindenféle érzelmektől mentes arccal.
 – Láng Richárd – megrázom a kezét. Szinte nyirkos. Talán mégsem olyan magabiztos, mint hittem vagy hittük?

Mivel az osztályfőnök nem említette, hogy végig így kell ülnünk, így reménykedtem, hogy a maradék hét órára elszabadulok mellőle. Persze ez nem valósult meg. A tanárok mindig mellé raktak közös munkára, sőt szeptemberre kaptunk egy közös házit is. Csodás. Megpecsételték az elkövetkezendő egy évemet.
 – Nem hiszem el! Olyan mázlista vagy! – Kinga ledöbbenve fújja ki a levegőt, és igazít ki az arcából egy tincset.
 – Ez mázli? Inkább buktam volna meg, minthogy mellette üljek szeptembertől – hátamat a fémes szekrénynek vetem – Baromi nagy szívás.
 – Hidd el, nem az. – fejével biccent Ákos felé, aki a telefonján beszélget valakivel – Biztos jó fej. Csak adj egy esélyt neki, biztos nem lehet olyan rossz, mint ahogy te gondolod.
 – Ja, hiszek neked. – Megpuszilom a homlokát, és elindulok haza, de nem jutok messze.  Ákos az egyik kezével a karomba markol, míg másikkal a telefont tartja a fülénél.
 – Most meg mit akarhat?
 – Meg kéne beszélnünk a közös beadandónkat – határozottan néz a szemembe – Mikor tudnál eljönni?
Ez már ezen gondolkozik? Még csak most kezdődik a nyár.
 – Majd megbeszéljük. Tessék, itt a telefonom, írd be a számod és majd elérhetsz, ha helyzet van – átadom neki a készüléket. Remek! Ez a nap lehet még jobb?
 – Na és most hogy-hogy itt tanulsz? – kérdő pillantást vetek rá.
 – Vicces történet. Szegedről érkeztem egyébként. A többiről majd később beszámolok – int egyet és már el is megy.

Vicces történet? Amíg nem emberölés miatt menekült ide, addig szívesen dolgozom vele. Na, jó, nem annyira szívesen, de kinek a pap, kinek a papné.

Nem értem ezt az egészet. Miért velem történik ilyen? A buszon az ablakból pásztázom az elsuhanó tájat. Komolyan, nem szeretek senkivel dolgozni, se semmi mást csinálni, csak Kinga volt mindig a kivétel. Szar az ilyen. De nincs mit tenni. Úsznom kell az árral és bíznom a holnapban, hogy majd valami biztatót sugall.

Ákos… 

Első fejezet - Ricsi

Te most szakítasz velem?! – Kíra őrülten ütögeti Kristóf mellkasát. – Ezt nem teheted meg! Ezt még visszakapod! – Azzal hátat fordít neki és dühösen vágja át magát a tömegen. A fiú szinte csak egy vállbiccentéssel reagál az egész történtre, mintha mi sem történt volna, ő is elindul az órájára, méghozzá mint mindig, magabiztos léptekkel.

 – Szerinted miért szakíthattak? – felhúzott szemöldökkel támaszkodik a szekrényének Kinga. – Tuti megcsalta! – És így kezdődnek a szaftos pletykák az iskolánkban, a Teleki Blanka Kereskedelmi Gimnáziumban.
 – Őszintén? Fogalmam sincs. – egy ideig méreget, majd haját kezdi el firtatni, eléggé bosszankodva, amiből megállapítom, hogy ismét mérges, amiért az ilyen tereken mindig – helyesbítve – majdnem mindig haszna vehetetlen vagyok.
 – Tudod, hogy sosem voltam jártas az ilyen dolgokban. – Mosolyra húzom a szám és mellé támaszkodom.
 – Szóval most azt akarod beadni nekem, hogy nem voltál jelen az eltelt két évben az osztályban? – kötekedő hangsúllyal magyaráz – Elég húzós betegség lehetett – jegyzi meg, csípősen.
 – Ja, vagy csak nem igazán érdekeltek engem az ilyen félek konfliktusok – nyugtázom egyhangúan.

A táskát a hátamra kapva indulok ki az iskolából, onnan egyenesen haza tartok. Mint mindig. Sose szoktam iskola után bandázni. Eléggé förtelmes egy társaság a miénk. Kinga is egy pletykafészek, habár a saját elmondása szerint csak egészséges információ vadász. Igen, ez már a megszállottság tipikus jele. Hál’ Istennek sosem kerültem éles helyzetbe, mármint rólam nem keringenek ostoba pletykák, se kínos történetek, hogy egy buliban mi történt velem, vagy a magánéletem éppen kihez köthető, és még napestig is sorolhatnám. Akit szeretnek, azt befogadják, de akit sajnos kinéznek, az egy vagy két éven belül magától elmegy. Ilyen volt a mi osztályunk is. A harmincfős csoportból egészen tizenhétre fogyatkozunk meg. Mindig is voltak közutált személyek, akiket nem szerettek. Hogy kik ezek az emberek? Az olyanok, akik kellően arrogánsak, és beképzeltek, hogy megalázkodjanak a felsőbb rétegnek, azaz nekünk, a mi osztályunknak – de hozzá teszem, megvolt az áruk buta tetteiknek. És azért, hogy elkerüljem az ilyen gondokat, általában kimaradtam a délutáni pletyka meseidőről. Szerencsémre nem lakom messze az iskolától, talán csak pár kilométer, vagy még annyi sem, szóval ez sosem okozott nekem nagy fejtörést, hogy mivel is mentsem ki magam. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy már hívogat a kaja, mert kicsit igaz is volt meg nem is. Valahol tényleg mindig megéheztem a napvégére, de közben maradni sem akartam, és hallgatni az ostoba fikciókat anonim emberekről, akiket világéletemben nem láthattam még, de a hírük előbb jutott el hozzám, mint a személyiségük. Nehéz lehet sokszor mások személyiségét meglátni: az enyémet is az volt, amíg meg nem ismertek, és engedtek közelebb magukhoz. Később, amikor megtudták, hogy rengeteg pénze van a családomnak, akkor megkezdődött az igazán izgalmas kapcsolat kiépítés: faggatózások a szüleim keresetéről, anyagi praktikájukról, és a lehetőségeinkről. Egy időre tényleg középpontba kerültem, aztán meguntam, s jobbnak láttam, ha kivonom magam ebből az egész nevetséges, és undorító játékból. Aztán meg azt gondolták, hogy beképzelt lettem, és ezért hagytam ott a körüket – szerintem meg szimplán irigyek, és fáj nekik mások öröme.

Nem mondanám, hogy megváltoztam volna, mert sok pénzünk van, de az sem titok, hogy szeretek vásárolni és ez meglátszik. A legjobb fodrász, a legmárkásabb ruhák, cipők és kiegészítők, nem beszélve a legújabb telefonokról. Talán ez adhat egy kevés indokot, hogy kinézzenek. De sosem tartottam a személyiségemnél előrébb a közhasznú tárgyakat.

A buszon fullasztó a levegő, elvégre június közepénél járunk. A tanításnak holnap lesz vége, és onnantól kezdve teljesen szabad leszek. Már több mint két év eltelt, hogy ebbe a gimnáziumba járok. Semmi nem változott, azóta. Én megtaláltam a társaságom, és ők is megtaláltak engem. Könnyű volt beilleszkedni, hisz voltak ismerőseim, ők elláttak engem mindenféle hasznos tanáccsal.

1.Sose próbálj meg beilleszkedni! Akkor csak kinéznek maguknak.

2.Maradj mindig higgadt és nevess velük! Akkor azt hiszik, hogy te is olyan buta vagy, mint ők!

3.A kémia tanár egy olcsó ribi, szóval, ha jobb jegyre vágysz, akkor tudod, mit kell tenni!

4.Jobb, ha betartod a fentiekben leírtakat! Így el fogod viselni ezt a négy évet.

Szeretem a baráti köröm. Nem is tudom, hol lennék nélkülük. Kinga, Eszter, Kíra, Viktor, Roland mindig jókor voltak jó helyen. És pont most utaztak el Franciaországba mind a négyen. Nehezen viselem nélkülük az egész hetet. Kivéve Kingát, ő nem akart velük menni. Mindig is különc volt, olyan egyedi, amilyen embert még nem láttam az életem folyamán.

 – Otthon még sok mindent meg kell csinálnom az iskolára – tépelődöm magamban. Mindig az iskola utolsó napjaira teszik a legtöbb beadandót.

Az ajtót feltépem, a táskámat ledobom és az első adandó alkalommal egy csomag fekete kávéért kotorászok, amit felteszek lefőzni. Utána a megszokott mozdulat: a gépet felhajtom, bekapcsolom, és már megnyitom rajta a legszükségesebb dolgot. A Word-öt. A kávé illata lassan járja át a szobát. Ráérősen fortyog. Nagyot sóhajtok. A fényes képernyő közepén a felírat: ’ A fizikai hatások Földünkön’. Sosem volt erősségem ez a tantárgy. Nem szerettem, utáltam. És épp ezért kell ebből ráhajtanom, mivel, ha ezt nem csinálom meg, mindennek vége. Megbukom és az egész nyaram itthon kell töltenem. Hanyagul ütöm a betűket a gépen közben vetek egy-egy pillantást a kávéra, hogy ki ne fusson.

 – EZT NEM LEHET KIBÍRNI! – csapódom fel az asztalomtól. Kutatok egy bögre után, tejet öntök bele és rá a kávét. A gépről valami filmzenét kapcsolok. Meg akarom tölteni a ház csendjét, anyuék csak késő este jönnek haza, így az egész délutánt egyedül töltöm. Ami a legrosszabb, hogy jelenleg senki nem is tudna át jönni. Mindenki valamit csinál. Kinga is a háziját írja, Kíra… Kíra éppen a közös képeket törli a telefonjáról.

Kristóf nem az a hűséges típusú srác volt. Hetekig játszott a prédájával majd szépen kinyírta lelkileg. Szőke haj, harsány kék szemek és szálkás test. Kell ennél több egy lánynak? Számtalanszor megerősödik bennem, hogy a mai világban külső nélkül nem sokat érsz.

A levegő már kicsit hűvösebbé vált, ahogy a nap lejjebb ereszkedett. A természetéledésnek indult, a fák élénkzöld színbe borultak, és a különböző növények virágokba borultak. Csodálatosak. Csábít, hogy rágyújtsak. Arcomon érzem a lágy szellőt, ahogy a füvön, a fák lombjaimon suhan át. A bárányfelhők ráérősen mozdulnak egyik helyről a másikra. Talpamat a hideg terasz csempéje nyaldossa. A parázs vörösen izzik, délibábot megigézve. A belőle ömlő füst nehézkesen, szabálytalanul szökik fel az égbe a nagy melegben. Mélyeket szívok belőle. Az ajtónak támaszkodva nézem a füves területet, hogy milyen jó lenne most ott pihenni valakivel. Akárkivel.

 – Minek kapcsolat? Csak a baj van vele – nyugtatom magam ezzel mindig. Mert tényleg úgyis gondolom, amit gondolok.

A telefon kijelzője tompán izzik, de még látni az időt. Este hat lesz. És még tanulnom kell. A picsába! A házi feladat teljesen kiment a fejemből.

A gép elé vetem magam, feloldom a képernyőt és újra neki esek. Egy hatalmas kattanás és a hosszas munkám odaveszett. Akárhogy próbáltam rendbe tenni, nem tudtam.

 – Ezt most hogy fogom megmagyarázni? – futott végig a fejemen. A legkevésbé akarom a nyaramat otthon tölteni, de ha nem fogom tudni megcsinálni, akkor viszont meg fog húzni az a nő.

Emlékszem, tavaly Robit egy egész kilencvenkilencre megbuktatta. Akkor engem miért kímélne meg? Nem nekem találták ki az iskolát. Nagyon nem.

Prológus

Nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam. Bárki bármit mondjon. Én csak szeretni akartam, és semmi többet. Nem kértem olyan sokat, de ez a kevés is lehetetlennek bizonyult. Azt hittem könnyebb lesz a felejtés, hittem, hogy bele sem fogok szeretni. Tudtam mit vállalok, de mégsem tudtam ellene tenni. Szégyen. Közel engedtem magamhoz, és én tudtam, hogy egyszer ez történik. Egyedül maradtam, család, barátok, és a szerelmem nélkül. Mikor vált minden ilyen zavarossá? Mikor bomlottak össze a finoman felépített terveink? Lehet csak én hittem gondosan felépítettnek az egészet. Mint egy jól eljátszott színdarab, olyan volt a miénk is. Mint egy hamis Rómeó és Júlia mű. Most is hallom a barátaim féltő hangját: csak fájdalom vár rád. Nem tudtam, illetve nem is akartam hinni nekik. Azt hittem csak a dicsőségemre fáj a foguk, hogy nekik is csak az én boldogságom kell, semmi más. Most már látom… igazuk volt. És most én vagyok az, aki mindent elcseszett, egy ember miatt. Egy ember, aki a világot jelentette nekem, egy ember, akiért mindent képes lettem volna feladni, de ő már értem nem. Szerettem. Hittem. De már késő belátni az ostoba hibámat. Tovább kell lépnem rajta, és kész. De még sem tudok nemet mondani, akárhogy próbálkozom nem sikerül elfelejtenem. A napok összefolynak az estével. Mint, ahogy a szívemben a keserűség a magánnyal. A szívem az eszem ellen megy, és a testem pedig a kettő között stagnál. Egy érzelmektől megfojtott lélekhordozó. Szüntelen remélek, hogy visszatér egyszer, hogy újra a csókjai fogják égetni az ajkam, hogy ujjait az oldalamon érzem majd egyszer. Kábult vagyok. Mindenhol őt érzem, a házban, a kertben, az utcákon.  Látnom kell egyszer még, muszáj lesz. Nem tűnhet el. Mert tudom: az ő élete az enyém nélkül nem ér semmit, és az én életem őnélküle teljesen reménytelen. Ezért még egyszer visszakapom őt. Talán csak pár percre, órára, napra. De visszakapom. Ennek így kell lenni, így kell történnie. És kész. Még utoljára szüksége lesz rám. És úgy érzem nekem is rá. A kérdés csak annyi, hogy mikor és hol. De az a nap más lesz. Nem fogom feladni.

Próba bejegyzés

Kell ide valami szöveg, úgy hogy írtam is.